Az előadás célja a felelősség fogalmával foglalkozó kutatások bemutatása volt, kitérve a felelősséghárítás és a túlzott felelősségvállalás problémáira is.
Amikor a „felelősség” szót meghalljuk, különböző képzettársításaink lehetnek ezzel a szóval kapcsolatosan. Hogy miért is érdekli ez téma a pszichológiát? A 19. század végétől ugyanis megváltoztak a társadalmi viszonyok, és az eddigi hagyományos világ elmúltával az embereknek a szabad akaratukhoz való viszonya is megváltozott. Például a hagyományos világban a párválasztásnál más döntött a házasulandó felek helyett, addig ebben az új világrendben az egyén szabadsága, de egyben a felelőssége is megnőtt, annak minden következményével. Ahol felszámolódnak az „eleve elrendelt viszonyok”, ott megjelenik a felelősség – hallhattuk az előadótól. Amikor a tradíciók szerepe lecsökken, akkor megnő a szerepe annak, hogy hogyan gondolkodunk, és miképpen döntünk. Az értékek már egyéni mérlegelésen alapulnak, és a „szabad akarat” definíciójának különféle értelmezéséből érdekes tanulságokat lehet levonni. Hallhattunk olyan kísérletekről, hogy fehér köpenybe öltözött, meggyőzőnek tűnő „szakemberek” képesek voltak rávenni embereket saját embertársaik kínzására, mondván, „mindezért ők vállalják a felelősséget”.
Ki a felelős? A háborús bűnök elkövetésénél hogyan értékelhető a „parancsra tettem” védekezés és a felelősség elhárítása?
Egy komplex társadalomban a szabályok bonyolultak, és viszonylagossá válnak, mondja egy 2003-as kutatás.
Mikor beszélhetünk felelősségről?
A kísérletek és a bemutatott kutatások alapján ezt úgy lehetne meghatározni, hogy ahol van választási alternatívánk, szabadságunk és képességünk a cselekvésre.
Nagyon izgalmas kutatás eredményeiről hallhattunk a fiatalok felelősségvállalásával kapcsolatban (Váriné 2010), és egy grafikon segítségével még világosabbá vált a különféle felelősségvállalási módok rendszere. A formális és szubjektív, illetve a viselt és a vállalt felelősség tengelyében az aktív és passzív, illetve büntetésorientált és következményorientált viselkedésmódokat különböztethetünk meg. Tehát, hogy „vállalom a felelősséget, és elviselem érte a büntetést”, vagy pedig „jóvá teszem utólag”, vagy „azért nem teszek meg valamit, hogy elkerüljem a büntetést”, vagy pedig „azért nem teszek meg valamit, mert nem találom helyesnek”.
A túlzott felelősségvállalás kérdéskörével kapcsolatban érdekes és életből vett példa, hogy kinek a felelőssége, hogy a közönségnek tetszik-e az előadás? Ebben az esetben valaki alul, valaki pedig felülreprezentálhatja a felelősségét.
Az, hogy mennyire élem meg a felelősségemet, életkorral változik, és az látható a kutatásokból, hogy a középiskolás diákok már szélesebb körben és absztraktabb szinten élik meg saját felelősségüket, mint a fiatalabb korosztályok képviselői. Ez az eredmény az értelmiségiek szerepét és felelősségét is mutatja.
A felelősséghárítás azonban általános emberi vonás, és ha ezt, és ennek különböző változatait tudatosítjuk, könnyen tetten lehet érni, és javítani a hozzáálláson. A felelősséghárítás egy én-védelmi stratégia, ahol a hat éves kor körüli gyerekekre jellemzően használatos a „nem én voltam, nem az én hibám” védekezés, aztán van, aki az áldozat szerepébe bújva mondja, hogy „nem volt más választásom”, vagy van, aki hárítja az érzéseket, és ránt egyet a vállán, mondva, hogy „kit érdekel?” „ilyen az élet”, de van, aki játssza az ostobát, és azt mondja: „nem tudtam, hogy ez lesz a következménye”…
Viszont az érett személyiség, különösen, akinek van tudása, nem játszhatja már ezeket a szerepeket: a tudás ára a felelősség. Viszont a túlzott felelősségvállalás is káros lehet, és egy párkapcsolatban sem a másik fél felelőssége a saját boldogságunk, mert senki nem teszi a másikat boldogtalanná, csak mi magunkat. Az érzéseiért mindenki maga a felelős.
Az előadáson fontos kérdésként felmerült az „online felelősség” kérdése is, ami a mai világban különösen aktuális. A magunkért és a másokért való felelősség is jelen van az internet világában, hogy közösségi oldalakon mit, kiről és kikkel osztunk meg. Sajnos a felelőtlen magatartásnak akár halálos áldozatai is lehetnek, és kimutatható, hogy minél többet facebook-ozik valaki, annál szomorúbb lesz.
Viszont jó hír, hogy a felelősségérzet fejlődik, és fejleszthető. Ez lehet spontán, lehet szülői neveléssel, példaadással, de intézményesen is.
Ehhez fejlesztette ki Dr. Szabó Éva munkatársaival azt a workshopot, amin magunk is részt vehettünk a délután folyamán.
A workshopon játékos formában foglalkozhattunk olyan problémákkal, amelyeket a magunk bőrén megtapasztalva sokkal érzékenyebbé válhattunk bizonyos jelenségekre, és sokkal mélyebb hatást érezhettünk, mintha csak absztrakt módon magyarázták volna el nekünk e jelenségeket.
Az előítélet, a sztereotípiák és a destruktív versengés hatásának demonstrálására, valamint a vitakészség és a problémamegoldó gondolkodás csoportos fejlesztésére kifejezetten jók voltak e gyakorlatok, és azzal az érzéssel fejezhettük be a napot, hogy mennyire hasznos is volna az ilyen játékok bevezetése az iskolákban, és fontos volna minél több ember számára elérhetővé tenni ezeket a tapasztalatokat. A szegedi élmények és tapasztalatok hírét és tanulságát tovább visszük, és reméljük, hogy minél többen tudatosan figyelnek majd e kérdésekre, és felelős emberekké válnak.
Dr. Mecsi Beatrix
A rendezvény az Emberi Erőforrások Minisztériuma megbízásából az Emberi ErőforrásTámogatáskezelő által a Nemzeti Tehetség Program keretében meghirdetett a „Fiatal felnőtt tehetségek társadalmi felelősségvállalását elősegítő programok támogatása” címmel kiírt pályázatának (NTP-FTH-M-15-0002) támogatásával valósult meg.
